Első - Új diákok Forksban

Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk.

Bella Swan

 

     MÉG BE SEM szálltam a meleg autóba, Jacob azonnal indította a motort. Kicsit hallgatag volt, de ezt a fáradt ábrázatára fogtam. Meg akartam jegyezni, hogy pihenhetne többet, aztán rádöbbentem, mégis miért mondjam, ha egyszer úgy sem hallgat rám?

     Rá néztem a srácra, akivel már lassan fél éve járok. Jacob a La Pushi rezervátumban lakott, származása szerint indián féle volt. A bőre szép rozsdabarna. Sötét barna szemei tökéletesen illetek, férfias arcába, a haja - ami fekete volt -  ismét megnőtt, gondolom, hamarosan megint rövidre vágja. Magas volt és izmos, kétszer akkora volt, mint én. Persze nem a külső adottságai miatt szerettem, hanem mert Ő Jacob, a srác, akit nem lehet nem szeretni. Habár mostanában kicsit mogorvább és kedvetlenebb. Hamarabb elveszíti a fejét, mint régebben. Hiányzott a mindig vigyorgós, viccelkedő Jacob, a mostani, sokszor felbosszant.

     - Este átjössz? Charlie tegnap megjegyezte, hogy kevesebbet vagy nálunk - kezdtem bele első értelmes mondatomba. Jacob szája mosolyba rándult, majd egy pillanatra felém pillantott, de akkor már vigyorgott.

     - Természetesen, nem hagynám ki a ma esti meccset - nevette öblös, férfias hangján.

Mérgesen elhúztam a számat.

     - Arra gondoltam velem is lehetnél - morogtam és makacsul magam elé kezdtem bámulni. Jacob beparkolt az iskola parkolójába. Arra eszméltem fel, hogy forró ujjai végig simítanak a kezemen. Ekkor néztem fel rá.

     - Mi más miatt mennék át? Már otthon is van Tv, de ha már összeölelkezve ülünk a Tv-tek előtt... - kezdte, de befogtam a száját a tenyeremmel.

     - Tudom! - Mosolyogtam rá, mire sóhajtott egyet, a lehelete égette a tenyeremet. Szájáról a homlokára siklott a kezem. - Már sokszor kérdeztem, de nem vagy beteg Jake?

Az arcvonásai megkeményedtek, a szemét pedig lehunyta. Eltelt néhány másodperc, majd kisimult arccal ismét rám nézett.

     - Semmi bajom - mormogta alig hallhatóan, majd felém hajolt és megcsókolt. Egy pillanat volt, csupán, de ez is felért egy egész világgal. - Szeretlek!

     - Szeretlek! - suttogtam még mindig kábultan a csóktól.

     - Sietek érted iskola után - ígérte vigyorogva. Hatalmas - igen forró - kezeivel végig simított az arcomon, édes bizsergést hagyva maga után. Előre hajolt és most sokkal hosszabb időre, az ajkamra tapasztotta a sajátját. Sós íze volt a szájának, még sem éreztem sose ennél jobbat. Ajkaim elnyíltak, akárcsak az Övéi, már ott tartottunk, hogy elmélyítsük a csókot, amikor megdermedt.

     Aggódva dőltem hátra, hogy tanulmányozhassam az arcát. Semmi jelét nem láttam, hogy dühös lenne. Egyszerűen csak koncentrált. Aztán az arcizmai megkeményedtek és mereven előre kezdett bámulni. A teste remegni kezdett. Arra a pontra néztem, ahová Ő is.

     A szám elnyílt egy pillanatra. Sosem gondoltam, hogy egyszer látni fogok, ilyen tökéletes embert, mint Őt. A szemei éjfeketén csillogtak, Jacobot nézte, nem engem. A bőre, halálosan fehér volt, a tartása, akár egy angyalé. Természetfelettien hasonlított a rajzfüzetemben lévő szárnyas angyalomhoz. Bronz barna haja össze-visszaállt, tökéletes arca tetején. A szemei alatti lilás karikákból arra következtettem, hogy régebb óta nem aludt, mint a mellettem ülő Jacob.

     Nem bírtam elnézni róla, a tökéletessége rabul ejtett.

     - Kerüld el az új diákokat - mormogta mellettem Jacob, ekkor sikerült elfordulnom az angyaltól, hogy felé nézhessek.

     - Mégis miért? - Összevontam a szemöldökömet és ráncolni kezdtem a homlokomat. Jacobba meg mi ütött?

     - Mert megkértelek rá, Bells - nézett Ő is rám, szemei komolyan csillogtak. - Talán majd egyszer megérted, hogy miért kérlek erre.

     - Talán, akkor el is magyarázhatnád!

     - Mennem kell, majd jövők! Vigyázz magadra - csókolt újra szájon. Mérgesen szálltam ki a meleg kocsiból a hideg levegőre. Borzongató érzés volt. Szememmel egyből a fiút kerestem, de nem találtam, csalódottan sóhajtottam. Jacob még intett egy utolsót, majd elhajtott. Elfelejtettem említeni neki, hogy ma már ideje lenne iskolába mennie...

     A földet nézve mentem, de mindezt meg is bántam, mert valami hideg és kemény ütközött nekem, vagy én neki. Szerintem még hátra is estem volna, ha ez a valaki, nem fog vissza a derekamnál fogva. Felnézve, egyből megdermedtem. Az angyalarcú srác nézett le rám aggódva. Szemei, most arany barnán csillogtak - talán csak a kocsiban tűnt másképpen. A kezei jéghidegek voltak, még a kabátomon keresztül is éreztem, a belőle áradó hideget.

     Feltűnt, hogy zihálok. A fiú lehunyta egy pillanatra a szemét, mikor újra kinyitotta, mintha sötétebbek lettek volna. Kirázott a hideg, nem azért mert fáztam, hanem, mert megrémisztett a tekintete.

     - Ne haragudj - morogta fog csikorgatva. A hangja egyszerre volt édes, mint a méz, és éles, mint a penge. Elengedett, amikor megbizonyosodott a felől, hogy képes vagyok a lábaimon állni. Megkerült és már ott se volt.

Mire feleszméltem Riley - a bátyám - és Elliot került elő a semmiből. Riley mosolyogva bicegett el hozzám, tegnap megsérült focizás közben. Nagy darab volt, körülbelül úgy nézett ki mint Jacob, csak Ő kicsit magasabb és keskenyebb volt. Elliot alacsony volt, szinte velem egy magas, vékony és hatalmas szájjal rendelkezett. Most is éppen boldogan csacsogott valamit Rileynek.

     - Bells, Jacob már elment? – kérdezte mellém érve Riley. Jacob és Ő régen nagyon jól kijöttek, de mióta az említett indián pasim megváltozott, Riley felé való hozzá állása is. Ellentét féle alakult ki közöttük, ennek pedig nem igazán örültem.

     - Nem rég, igen – válaszoltam halkan. Azt már nem jegyeztem meg, hogy elég mogorván hagyta el az iskola parkolóját.

      - Mi ez a rosszkedv, Bella? – kérdezte váratlanul Elliot. – Csak nem veszekszetek a pasiddal. – Rileyal mosolyogva összenéztek, majd laza nevetésbe kezdtek. Megforgattam a szemem és elmentem mellettük.

     Riley egy évvel volt nálam idősebb, apám és anyám, még házasságon kívül született első gyermeke. Én egy évre rá születtem meg. A húgunk, Emma, jövő héten tölti a hatodik élet évét. A szüleink egy épp rossz időszakában érkezett a kis Emma, neki köszönhetően, a család még együtt van.

     Riley és Emma, inkább anyára, Renée-re hasonlítanak. Kék szem, szőke haj. Bár Renée jelenlegi hajszíne, most inkább vöröses, mint szőkés.

     Én szinte mindent apámtól örököltem. Barna szememet, mogyoró barna – kissé hullámos hajam – még a belső tulajdonságaimmal is á ütöttem.

     Mire beértem a megadott a terembe, már rám is csöngetek. Első órám, spanyol volt, az A épület nyugati szárnyában, a 211 terembe, Mr. Gilberttel. Nem szerettem a figyelem központjában lenni, de ez a tanár mindig elérte, hogy ott legyek. Kedvenc elfoglaltsága az én leégetésem volt.

     Leültem a rendszeres helyemre, Anne mellé, aki az iskolában, a legjobb barátnőm volt. Az volt benne a jó, hogy sosem kérdezett, sosem beszélt, nem zargatott olyan hülyeségekkel, mint Claire, egyszerűen csak ült mellettem és néha rám mosolygott. Nekem pedig ennyi éppen, hogy elég volt.

    A következő pillanatban, mély csönd ereszkedett a teremre. Két számomra ismeretlen szépség lépett be a terembe. Hasonlítottak a nem rég látott tökéletes anyalomhoz. A különbség csak annyi volt, hogy nem vonzottak olyan intenzíven, mint az a srác. Egy rövid fekete hajú, alacsony lány, mellette egy halál ábrázatú, oroszlány sörényű srác lépett be a terembe, kézen fogva. Szépek voltak, furcsák, és eszméletlenül sápadtak. A szemeik, arany barnák voltak, kedvesen, melegen csillogok.

     A tanár, Mr. Gilbert utánuk lépett be a terembe. Miután megtörtént a bemutatkozás, helyet foglaltak mögöttünk. Nem mertem hátranézni, pedig éreztem, hogy engem néznek. Kicsit meg ijedtem. A hátamban éreztem, aranybarna szemeik hidegségét és kíváncsiságát.

     Szerencsémre a tanár csupán egyszer szólított fel. Bár annál az egy mondatomnál is remegve küszködtem a szavakkal.

     Egyszer mintha a két idegen [nevükön szólítva, Alice és Jasper Cullen], az én nevemet mondták volna, csilingelő hangúkkal… Hátra is néztem, de meg bántam. Engem néztek… avval a kíváncsi tekintettel, amivel még sosem találkoztam. Egyszerre volt, titokzatos, kiderítés vágyó, bizalmas, és hideg, mint a jég, mégis kíváncsi…

     Nem sokkal később éppen az ebédlőbe tartottam, egymagamba, mert a barátaimmal úgy beszéltük meg, hogy mindig ott találkozunk.

    Már félúton jártam, amikor Simon Dawn – a srác, aki tavaly folyamatosan engem fűzött -, csatlakozott hozzám. Kedves fiú volt. De nem nekem való. Szőke felfelé zselézett haj, kék szemek, amik mindig idiótán bámulnak. Tavaly még látszott Simonon, némi gyermetegség, jelenleg azonban, Ő volt az iskola legmenőbb pasija, aki elég férfiassá nőtte ki magát.

     Ezért is nem érdekelt. Nem nekem való. Számomra az olyan fiúk, mint Jacob – humoros, jókedvű, vicces, megértő, kedves – tökéletesen megfelelnek. Jacob mellett egy új Bella lettem, aki kevésbé fél egy olyan apróságtól, mint a motorozás.

    Mellesleg, én Jacobot jobb pasinak tartottam, mint Simont, és az iskolában – legalábbis azok, akik ismerték Jaket – ugyanígy gondolták.

     Beléptünk az ebédlőbe, én pedig azonnal lesokkoltam. A mi asztalunk mellett kettővel, ott ült Alice és Jasper Cullen, másik három emberrel eggyüt. Közülük kettő nem volt ismerős, gondolom, már felső évesek, idősebbnek is tűntek. A szőke hajú lány, gyönyörű volt. Habár arca, most éppen dühös ráncba szaladt, még így is csodálatosan tökéletes volt. Mellette én, egy kupac ló trágya voltam.

     Amint el tudtam róla nézni, a mellette ülő fiút kezdtem fürkészni. Fekete göndör fürtjei, tökéletesen keretezték, éppoly tökéletes arcát, mint a mellette ülő, lányét. Megtermett, mackó formája volt, testét, hatalmas izom köteget fedték. Nagyobb darab volt, mint Jake, Sam, vagy akárki más, akit ismerek.

     Nem esett nehezemre, a balján ülő, angyalhoz fordulnom. Merengve nézett maga elé, szép aranyszín szemeivel.

     Rádöbbentem, hogy ez az egy közös van bennük. A szem színűk. Mind az őt Cullen gyereknek aranyszínű szemei vannak.

     Ismét az angyalra néztem, de meg is bántam, éppen engem nézett, olyan pillanat volt ez, amitől nem csak megborzongtam, de még a szívem is hevesebben kezdett verni. Ez talán baj volna?

Edward Cullen

     CSOKOLÁDÉ BARNA szemei úgy olvadtak az agyamba, hogy mikor épp nem azt nézem, akkor is látom magam előtt.

     Mikor belépett az ebédlőbe és megéreztem a vére illatát – ami még ilyen távolságból is, kaparni kezdte a torkomat -, egyből felé néztem. Ő éppen Emmettet fürkészte, kíváncsi szemekkel, a gondolatait azonban nem hallottam. Ezt furcsálltam is.

     Elnéztem róla és gondolkodóba esve, magam elé kezdtem nézni. Koncentráltam, hogy a fejébe láthassak. Vajon, mit érez? Mire gondol éppen? Mi a következő lépése? Fél tőlem a reggeli reakcióm miatt?

     Megint rá néztem, most azonban, nem telt el két másodperc és Ő is felém pillantott. Nem bírtam elereszteni, szemei fogságban tartottak. De muszáj volt, hogy jobban át tanulmányozhassam a szépséges lányt. Az arca, szebb volt, mint bármelyik vámpíré, még sosem éreztem ehhez hasonló erőt arra, hogy kijelentsem: Ez a halandó tökéletesebb, mint bármelyik vámpír!

     A haja mogyoró barna volt, néhol kissé göndörkés. A teste is tökéletes volt, bár láttam benne, valami ügyetlen tartást.

     Ezen mosolyognom kellett.

     Az ajkai, pirosak voltak, kitűntek fehér bőre miatt. Az alsó kicsit vastagabb volt, mint a felső, ezzel megalkotva a legjobb szájat. De, miket gondolok? Hm. Némiképp igazak az okfejtéseim. Vámpír szemmel látva a dolgot, Bella Swan – sok gondolatban szerepelt a neve és az arca – egy igazi szépség. Sőt, ez merő sértés. A gyönyörű a megfelelő szó a megjelenésére.

     Elnéztem róla, hogy se a családomnak, se másoknak ne tűnjön fel, hogy úgy bámulom őt, mint valami idióta szerelmes kisfiú.

     „Nem értem Bellát. Van egy helyes pasija és mégis Edward Cullent bámulja, úgy, mint, aki első látásra bele esett.” – a gondolat Claire Greytől jött. Az idegesítő csajtól, aki történelmen mellettem ült és be nem állt a szája.

     A gondolat mégis szíven szúrt.

     Emberek… Természetes, hogy egy ilyen gyönyörűségnek, mint neki, van barátja.

     - Bella! – Riley Swan, Bella bátyja mosolyogva üdvözölte, az érkező lányt és maga mellé ültette. Nem akarta, hogy még véletlenül is, de Simon Dawn mellé üljön.

     Mosolyognom kellett. A srác, már most rendesnek tűnt.

     - Bella, mit szólsz az új diákokhoz? – kérdezte váratlanul Claire, az idegesítő, lány. Nagyon füleltem, hogy hallhassam a hangját – most először – és a válasz is érdekelt.

     - Nem ismerem őket annyira – felelte néhány másodperc után. A hangja… természetesen emberi volt, mégis kellemes csengésű. – Alice és Jasper Cullennel, együtt volt Spanyol órám, mögöttem ültek. A többiek nevét, nem is tudom.

     - Kár – válaszolta gúnyosan Claire. – Én Edward Cullen mellett ültem Történelmen!

     - Az ki? – szúrt bele a beszélgetésbe Simon.

     - A leghelyesebb Cullen fiú, a bronzbarna hajú, szexi félisten – kuncogta, mint egy kis gyerek. Szexi félisten? Ez röhejes.

     Feltűnt, hogy Bella szíve hevesebben kezd verni, próbáltam csak rá koncentrálni. Halkan elmorgott valamit…

     - Szóval Edward a neve…

     - Mondtál valamit Bella? – kérdezte Claire, hatalmas vigyorral az arcán. – Mellesleg, tudom, téged ez úgy se érdekel, hiszen neked ott van Jake. Nem?

     A választ nem vártam meg, idegesen a hajamba túrtam, megfogtam a tálcám, majd kisiettem az ebédlőből. Magamon éreztem testvéreim kíváncsi tekintetét, de Alice…

      „Nem sokára minden jó lesz Edward!” – küldte gondolatba vidáman, kedvenc húgocskám.

     Megeresztettem egy fintort, majd elsiettem a következő órámra, ami Biológia volt. Átmentem – a szakadó esőbe – a B épületbe, majd megkerestem a 324-es termet. Mr. Dawn – Simon apja – volt a tanár.

     Nem telt bele öt percbe és a tanár belépet, két – számomra nagyon ismerős – személlyel. Közülük, az egyiket, azonnal szemügyre vettem, akárcsak az ebédlőbe. Bella elmosolyodott, amikor a tanár említette, mi lesz a mai óra anyaga, Simon csak félre húzta a száját.

     - Edward, kijönnél az asztalomhoz egy pillanatra? – kérdezte Mr. Dawn, amikor feltűnt neki, hogy a teremben vagyok. Máris pattantam, már mielőtt megkért volna, ugyanis, a gondolatai elárulták szándékát.

    Elmenve Bella mellett, megéreztem a teste forróságát, nem csak azt. A vérét is. Kínzó szomjúság lett rajtam úrrá. Összeszorítottam az álkapcsomat és megpróbáltam nem levegőt venni. Mindez nehezemre esett, ugyanis akarta, érezni a vérének illatát, nem csak érezni, de ízlelni is.

    Gondolatban fejbe csaptam magam.

    Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd elmentünk egymás mellett és ahhoz, az asztalhoz ült, ahogy néhány másodperce még én is ültem.

     Megkaptam a tanártól a tankönyvem, majd megkért, hogy mutatkozzak be.

     - Edward Cullen vagyok, nemrég költöztem ide a családommal Alaszkából. – A hangom nyugodt volt, a bennem lévő ezernyi érzelem, hatása alatt is.

     Mivel máshol nem volt hely, becsusszantam Bella mellé, oda, ahol eddig is ültem. Nem vettem levegőt, képtelen voltam rá. Nem bánthatom. Egyszerűen nem ronthatom el 90 év önuralmát, egyetlen lány miatt, akinek vére, szinte hívogat, csábit.

     A testem megfeszült, mikor Bella megmozdult. Azt hittem megijedt – meg kellett volna – de nem egyszerűen csak közelebb húzódott hozzám, az okát pedig nem értettem. Aztán láttam, hogy egy egyszerű hangya van az asztal sarkában. Valamit tennem kellett, hogy arrébb húzódjon. A forróság, ami elöntötte a torkom, fájdalmas marást hagyott maga után.

     Áthajoltam Bellán, akinek a lélegzete elakadt egy pillanatra, majd lepöccintettem a zavaró bogarat. Nem történt semmi. Bella nem ment arrébb, nem húzódott el tőlem.

     Ránéztem, hogy tanulmányozhassam az arcát, ugyanis a gondolatait nem hallottam. Belenézett a szemembe, mélyen, láthatta a bennük lévő, gyilkos ösztönt, mert ekkor ijedség, villant át az arcán és arrébb húzódott. Végre.

     „Vajon tetszem már neki? Csak miatta változtam ennyit! Ajj, Bella… - Simon gondolata a semmiből jött. Idegesen a hajamba túrtam. A srác, már most bosszantott.

     - Szia. – Én lettem volna, aki megszólalt? Tényleg ilyen idióta vagyok, hogy megszólítom Bellát, miközben ilyen nehezen vagyok képes elviselni a vérét? Ezzel az apró szóval is túl sok dolgot rontottam el.

     A székem szélébe kapaszkodtam, erősen fékeztem magam. A lány miatt, akit még csak nem is ismerek.

     - Szia – suttogta halkan, gondolom, hogy ne halja meg a tanár. El kellett mosolyodnom, muszáj volt.

     Valamit jól csinálhattam, mert Bella elpirult, szemeiből pedig eltűnt a félelem.

     - Ugye te Bella Swan vagy?

     - Te ezt honnan tudod? – kérdezte homlok ráncolva.

     - Mondhatnám, hogy tipp volt, de gondolom, megijednél – kuncogtam, majd rá kacsintottam. Ez is sok volt, a testem ismét megfeszült, várva az elkerülhetetlent. Vérének illata ismét eltalált hozzám. – Claire Grey mellett ültem és be nem állt a szája, rólad is beszélt. Eléggé idegesítő volt.

     - Hát igen, Claire, furcsa egyéniség – mosolyodott el halványan. Olyan szép így.

     - Az – hagytam rá. Szerintem nem furcsa, inkább morbid, de ezt nem nekem kellene mondani, hiszen én vagyok a vámpír.

     Bella beharapta az alsó ajkát, majd boldog mosoly terült el az arcán. Ezen pedig ismét nevetnem kellett. Olyan aranyos volt, ahogy ezután rám pillantott, kérdő csokoládé barna szemeivel.

     Könnyebb lett a helyzet, elvoltam képes viselni a vér csábítását, habár még küzdöttem magammal. Néha megfeszültem, ökölbe szorítottam a kezem és összezártam az állkapcsomat. Ilyenkor rendszerint, vagy Bella mondott valami érdekeset, vagy a tanár szólt közbe a beszélgetésünkbe.

     Nyeltem egyet, mielőtt válaszolhattam volna, Bella legújabb kérdésére. Ő kíváncsian figyelte minden egyes mozdulatom, így kénytelen voltam, óvatos lenni.

     - A nevelő apám itt, Forksban kapott új munkát. Habár Ő egy kitűnő orvos, számára nem az a lényeg, hogy éppen hol dolgozik, hanem az, hogy életeket menthet. Alaszkában is maradhattunk volna, de apámnak nehezére esett vissza utasítania a munkát. Végül itt kötöttünk ki, de nem is bánom. Szeretem a hideget.

     „Bár Alaszkában sincs meleg.” – gondoltam, magamon röhögve legbelül.

     - Szereted a hideget? – kérdezte halkabban, mert a tanár éppen minket nézett. Féloldalasan rámosolyogva bólintottam egyet. – Én sosem szerettem, ez így elég vicces, mert az egész életemet itt éltem le, Forksban. Bár La Pushi barátaim mellett, mégse éreztem, soha, hogy ez a város hideg lenne.

     - Akkor a te világod a barna színből áll?! – Ez inkább volt megállapítás, mint kérdés. – Nekem a hideg színek kedveznek!

     - Jelenleg nem barna színű a világom – vallotta elpirulva, mélyen a szemembe nézve.

     - Gondolom, nem áll szándékodban megosztani velem, hogy jelenleg, milyen színű a világod, igaz?

     - Attól függ, kivel vagyok, ha Jacobbal, akkor valóban a barna – sóhajtotta elgondolkozva. A név hallatára megdermedtem. Legalább nem tagadja, hogy van valakije.

    Nem tudom melyik pillanat volt az, amelyikkel elrontottam, de véletlenül, Bella puha és forró keze az én kemény és hideg kőszikla kezemhez ért. Egyszerre rántottuk el a kezünket. Bella libabőrös lett.

     - Ha velem vagy, milyen színű a világod? – Ahogy elhagyta a számat a kérdés, már meg is bántam.

     - Olyan színű, mint az alkonyat, a szem színeddel keverve – vallotta be, gyorsan elnézve rólam.

     - Ez nem is olyan borzalmas – kuncogtam.

     - Borzalmasra számítottál?

     - Fogalmam sincs, mire számítottam, csak pont nem erre, de köszönöm! – Komolyan hálás voltam neki, amiért megajándékozta a napomat, a létemet, ezzel az egy kis mondatával.

     Mélyen belélegeztem a levegőt. A torkom égett, a testem támadásra készen állt. De nem tettem semmit, vártam és élveztem az illatot. A szörnyeteg kitörni készült, de erős rácsaimnak köszönhetően, semmi esélye se volt.

     Kicsöngetés után, Bella és én, kettesben készültünk elhagyni az iskolát. Sokan minket néztek, de mi csak mentünk, egy méterre egymástól és beszélgettünk. Jó érzés volt, hogy már valamennyit Bellának is számítok. De tudtam, hogy nem lehetünk barátok, az túlkomplikált lenne. A vére így is úgy csábít, mint még semmi azelőtt.

     Még ki se léptünk, máris megéreztem a bűzös kutya szagot, pont úgy csípte az orom, mint reggel. A kutya egy motornak támaszkodva figyelt minket, gyilkos tekintettel.

     „Hiába kértem Bellát, hogy kerülje az új diákokat!  Hogy magyarázhatnám meg neki, hogy Cullenék veszélyesek? Az életével játszik!” – küldte felém a gondolatot mérgesen. Ismeri Bellát? Tényleg. Bella említette, hogy jóba van, a La Pushiakkal.

     Bellának is feltűnt a srác jelenléte, mert megállt, vele együtt én is.

     - Jake – sóhajtotta. A szám láthatatlan vonallá szűkölt, a testem pedig kőszoborrá dermedt. Ez lehetetlen. Bella egy farkas emberrel jár? Várjunk csak, lehetséges, hogy tudja, mi vagyok? E miatt a bolha fészek miatt, mindent tud?  Nem, az nem lehet, hiszen, akkor szoba se állt velem.

     Ezek hatalmas gondok.

     Jacob mérgesen indult el felén, végig engem nézett, gyilkos szemeivel. Csakhamar érzékeltem, hogy a testvéreim is, kiélezve figyelnek valahonnan. Hallattam a gondolataikat.

     „Féltem, neki elég egy pillanat és Bella halott.” – gondolta. Mégis honnan veszi a bátorságot, hogy azt higgye, képes lennék bántani Bellát? Bár, sajnos, igaza volt.

     - Bella, megtennéd, hogy a motorhoz mész? – kérdezte Jake.

     - Nem szükséges, mond gondolatban, azt is hallom, hidd el! – olyan halkan és olyan gyorsan beszéltem, hogy csak Ő értse. Értetlenség csillogott a szemébe, majd kapcsolt. Bólintottam a következő gondolat menetén,

     - Miért? – kérdezte Bella, Jacob kérésére.

    „A szerződés áttárgyalásának esetében, legyetek ma a határvonalnál, pontosan éjfélkor! Mivel te agy túrkász vagy, farkas alakunkban jelenünk meg, te leszel a fordító! A barátnőmtől, pedig tartsátok magatok távol! Remélem érthető voltam, ha nem, akár el is takarodhattok!” – küldte a várt gondolatot, amire egy apró bólintást kapott.

     - Nem fontos, menjük, Kicsim – sóhajtotta Jacob, majd megfogva Bella derekát, egy csókot préselt az ajkaira. Egy pillanat volt, de nekem mintha évek lettek volna.

     - Rendben, szia, Edward! – nézett rám Bella. Intettem én is, majd néztem, ahogy felülnek a motorra, Ő átfogja Jacob derekát és elszáguldanak az iskola parkolójából.

     Első dolgom volt, hogy haza érjek és közöljem a hallottakat, Carliseval.

A bejegyzést írta, Blair Light.